2019. január 4., péntek

Sài Gòn - Thành Phố Hồ Chí Minh

Ho Si Minh-város régi neve Saigon, de sokszor egyszerűen Délkelet-Ázsia Párizsának nevezik. Francia Indokína egykori központja, később Dél-Vietnám fővárosa ma az ország legnagyobb városa, és legfontosabb gazdasági és kereskedelmi központja.
Lakossága kb. 13 millió, és ez a szám folyamatosan növekszik. Egy óriási, lüktető, vibráló, koszos, büdös, és zajos város. Persze mindemellett egy rendkívül nyitott, kozmopolita világváros.

Van itt minden (hála a gyarmatosító franciáknak), mi szem-szájnak ingere:

Operaház

Ahhoz, hogy belülről is lecsekkolhassam, el kellett mennem egy előadásra is. Így jegyet váltottam az AO showra, amit egyáltalán nem bántam meg, mert egy nagyon színvonalas zenés-táncos-akrobatikus előadás keretében mutatták be Vietnám fejlődését a régi falusi élettől a mai nagyvárosi zsezsgésig.

Notre Dame katedrális

A Notre Dame európai mércével fiatal katedrális, 1883-ban szentelték fel. (Szépségben nem is vetekedhet a párizsi, kölni vagy strasbourgi társaival.)

Mellette áll a Postahivatal épülete, melyet az itteni idegenvezetők (valószínűleg a jobban csengő név miatt) Gustave Eiffelnek tulajdonítanak. Pedig Alfred Foulhoux tervezte, igen mutatós, és érdemes betérni feladni egy képeslapot.

Postahivatal kívülről
... és belülről

A kikészített nedves szivacs és az enyv arra utal, hogy itt bizony tényleg sokan adnak fel hagyományos képeslapot és levelet.


A Tanácsháza koloniális épületét is a franciáknak köszönhetik:


És persze megtaláljuk itt minden nagy nemzetközi márkának és 5*-os hotelnek a helyi képviseletét is...


Mielőtt belefeledkeznénk ebbe a párizsi hangulatba, azért jönnek szembe szép számmal mozgalmi plakátok is:


Az egyik legérdekesebb épület a Függetlenségi Palota. Az eredeti épület (Norodom palota) tényleg palotának nézett ki, erről a 60-as években készült épületről azonban nekem nem a palota szó jutna eszembe...


Az épületet 1963-75 között az akkori dél-vietnámi elnök (Nguyen Van Thieu) használta a családjával elnöki palotaként. Kb. olyan volt, mint a Fehér Ház. Itt lakott, itt dolgozott, itt fogadták a delegációkat, itt rendeztek banketteket. Ma látogatóként nyugodtan lehet bóklászni az egész épületben, szinte minden helyiség bejárható a pincétől a padlásig. (Pontosabban a bunkertől a tetőn kialakított helikopter-leszállóhelyig.) A kettő között pedig vannak irodák, fogadószobák, tárgyalótermek, elnöki hálószoba és fürdőszoba, óriási gardróbszoba, vendéglakosztályok, étkezők, konyha, rádióközpont, mozi és ami csak belefér...
Aztán 1975-ben áttörte egy szép erős T 54-es harckocsi a kerítést, az elnök gyorsan lemondott, és átengedte Saigont és Dél-Vietnamot Ho apónak. Ezt hívják felszabadításnak és azóta létezik független Vietnám. És a saigoni elnöki rezidencia azóta már csak múzeum... 

És hogy miért írtam azt is, hogy büdös és zajos város? Ennek az iszonyú lég- és zajszennyezés az oka. És itt jönnek a bűnösök:


A városban 7,5 millió motor és robogó pöfékel és bőg folyamatos dudálással kísérve. Mert az átlagember nem tömegközlekedik vagy biciklizik vagy elektromos autókázik. A tömegközlekedés egyetlen eszköze a régi, büdös, dízel busz (metrót most építenek), a bicikli mára turistalátványossággá hitványult, az elektromos autót pedig csak viccnek szántam.


Egyébként egyszer megláttam egy nyugalmasabb kereszteződésben egy embert egy komolyabb mérőeszközzel. Érdeklődésemre megmutatta az ott mért zajszennyezési adatokat: 75 dB alatt nem volt érték. A zajterhelési határérték nálunk egyébként 65 dB. Itt viszont ennél csak lényegesen hangosabb helyeken jártunk, nekem sokszor be kellett fogni a fülem, mert elviselhetetlen volt...
És akkor a fullasztó szmogról még nem is írtam semmit...

2019. január 3., csütörtök

Kutyavilág

Itt tartózkodásom alatt a következőre lettem figyelmes: még egyetlen egy általam ismert fajtatiszta kutyát sem láttam.
Pl. ilyen cukit sem:


Viszont létezik egy feltűnően egységes fenotípusú, a kontrollálatlan szaporodás következtében feltehetőleg már erősen homogén génállományú kutyapopuláció (Canis lupus familiaris var. vietnamensis Szatmári), melynek példányaival (főleg vidéken) sűrűn találkozhatunk.

Megjelenése: közepes méretű, arányos testalkatú, rövid szőrű, keskeny orrú, lógó fülű klasszikus blöki.

Színei: zsemle/barna, fekete, barna-fehér foltos.

 

Jelleme: rendkívül barátságos, bár kissé félős kutyus, agresszióra való hajlama nem ismert.
Tevékenységei: emberek körüli sertepertélés, szemétben és ételmaradékokban szimatolás, sziesztázás és időnként 2 fős csoportokban bandázás.


Még ha sokszor gazdátlannak tűnnek is, a közösség - más ázsiai népektől eltérően - gondoskodik róluk. Ha találkozunk velük, bátran vessünk nekik néhány kezünk ügyébe eső falatot. Az általunk hasznosíthatatlannak vélt maradékokért is igen hálásak tudnak lenni.